 |
 |  |
Cuba
Hangulatjelentés
2006. január 05-12. - rokakoma
Galéria
Gabi beszámolója
Musica! Azon 3 kábítószer egyike, melyet minden kubai korlátlan mennyiségben fogyaszthat Fidel engedélyével. A rum és a dohány mellett.
Meleg, pára, zene, tenger és rendkívül kedves emberek. Amint kubai földre tettük a lábunkat teljesen kikapcsoltunk. Mintha a történelem egy másik szeletében lennénk, de semmiképp sem a múltban. Hiszen van itt minden, ami szem szájnak ingere. Tengerpart, meleg, szállodák, látnivalók, programok, nemzeti kaják, szép lányok és jó pasik egyszerre (persze ez utóbbit mások mondják) és a már említett legális kábítószerek is igen jó minőségűek, és rendelkezésre állnak gyakorlatilag korlátlanul.
Az utcán emberek, kedvesek, mosolygósak. A taxik dudálnak, jelezve, hogy üresek, lovas kocsik, mopedek, városnéző buszok, és persze a két lábunk, mármint négy. Mehetünk merre csak kedvünk, amivel csak kedvünk, amikor csak kedvünk. Autóból van itt régi, új, tiszta, és kevésbé tiszta, kémiai és biológiai üzemanyaggal működő.
A boltok roskadásig töltve, a szállodák fényűzőek, az árak néha budapestit idézők. Van itt mobil, internet, szórakozóhelyek, luxuscikkek, és persze biztonság, hiszen rendőrök és biztonsági őrök elégségesen.
A Nap még télen is magasan jár, meleg szél fúj a parton, pelikánok zúgnak el felettünk, a tenger zúg mellettünk. Koktélokat csak úgy hordják, búvárkodásra és kajakozásra próbálnak rávenni potom összegekért, az amúgy meglepően tiszta tengeren. Úgy érzezzük, örökké itt maradnánk!
...
Kilépve kissé a szállodai, és varaderoi idillből, szép házakat találunk, bár itt-ott néhány igen lepusztult épület, omladozó vakolat, melyekben azonban kétségkívül laknak, ha másból nem, a ruhaszárítók roskadásából kiderül. Értetlenkedve nézünk körül, hogy lehet, ilyen környezetben, bármi is ilyen rossz állapotban. Biztos csak valami itt maradt épület, mely éppen bontásra vár, csak 1-1 öreg nyugdíjas nem hajlandó kiköltözni.
A taxikban csak turisták, a boltokban csak turisták, a szállókban csak turisták, a tengerparton is csak turisták. Félreértés ne essék, nincs turista tömegnyomor, bár sokan vagyunk, csupán nem találok helyit az említett helyeken.
Tovább figyelve észrevesszük, mobilt is csak turistánál látunk, internet csak a szállodákban. De akkor hol vannak a helyiek? A válasz előttünk hever. Van kubai a szálloda alkalmazottai között, a boltokban, a taxisok is helyiek, a lepusztult épületekben, vagy a rendőrök.
A mosolygást, kedvességet persze itt is borravalóval honorálják, aminek azontúl, hogy mindenhol megszokott, nagyon örülnek. 1-1 peso (~1 euro) mindenért.
De hát végül is mit foglalkozzunk mi ezzel? A Nap még mindig magasan, az emberek még mindig mosolyognak rám. És ha talán nem is örökké, de sokáig élvezném.
...
Havannában vagyunk. Felújított malecon (tengerparti sétány féle), rentgeteg látnivaló, és az UNESCO által világörökség részévé nyilvánított óváros. Monumentális terek, Che Guevara és José Marti szobrok mindenütt, Hemingway-ről nem is beszélve. Templomok, a Dóm, Bencés tematikus hotel. Mindez, mint kiderül, leginkább csak UNESCO pénzből felújított épület.
Átvágunk egy kis utcán, a falat mossák egy mobil slaggal, évszázados kosz úszik a járdán. Omladozó vakolat, turista sehol, immáron nem budapesti árak, autó nincs. Hogy kerültünk ide? De hogy került ide ez az utca??
A rövid intermezzo után, de még mindig a hatása alatt, már nem nézem az épületeket, melyeket mutatnak, nem nézem az árakat, az emlékműveket, és a látnivalókat. Az embereket figyelem, és gondolataikat próbálom kitalálni.
A gondolataikat. Próbálok a szemükbe nézni, de egyik sem néz rám. Próbálok az útjukba kerülni, de kikerülnek. De akkor mire gondolhatnak? Az Internet kávézónál hosszú sor, a spanyol nagykövetségnél több száz ember. Az utcán is rengetegen, de a főtér melletti étteremben, ismét csak turistát látok. Valami nem stimmel...
Pedig a Nap még mindig magasan, az utcán még mindig sok autó, sőt dugó.
Lehet Havannában már rövid idő után is furcsán néznének ránk és nem akarnánk sokáig maradni.
...
Elhagyjuk a turistacsoportot, a turistaprogramokat, és megpróbálunk önállóan érvényesülni. Mopedet bérlünk, és elhatározzuk, megnézzük Matanzas-t, egy kb. 300 ezres város. Tudjuk merre kell menni, így irány az autópálya. Igen, az első furcsaság, moped az autópályán. Kicsit rémisztően hangzik, de hamar kiderül, nincs mitől félni. A 40 km-es úton néhány turista busz, kevesebb autó előz meg. Összesen sincs talán 25 jármű, miközben néhányat magam előzők meg. Nincsenek kamionok, jelzőlámpák, útjelző tábla is ritkaság. Beérünk a városba, de nem látunk boltokat, nem találjuk a belvárost, nincsenek turisták, nincs dugó, nincs zene, nincsenek reklámok.
Vannak viszont spanyol nyelvű transzparensek, üres utcák, rengeteg helyi ember, és csak lepukkant házak. Sejtjük, eddig csupán a kirakatot láttuk, még ha nem is mindig a legjobb dolgaikat rakták ki.
Összeismerkedünk egy helyi sráccal, körbevisz minket a városban, beszélgetünk. Miközben megyünk már nem mosolygós embereket látunk. Úgy néznek ránk, mint egy Földön kívülire, szinte félek, de rajövök igazából nem ezt érzem. Félek, de nem az emberektől, hanem az életmódjuktól. Megszaporodnak a ruhaszárítók, az üres utcák, a hangtalanság.
Félreértés ne essék. Ha mégis, akárcsak 1-1 mondatra sikerül szóba elegyednünk valakivel, továbbra is kedvesek, ápoltak, tiszták. Ami hiányzik a szemükből, az az önbizalom, aminek a helyén talán félelem van. De, hogy ők mitől félnek, azt nem tudni. Nem nehéz megérteni, de annál nehezebb felismerni, hogy tulajdonképpen itt mindenki (!) szegény.
Itt biztosan nem akarunk maradni, pedig itt is meleg van, itt is zúg a tenger.
...
Az átlagfizetés 8-15 euró havonta. Koldust nem látok, de morbidan azt mondom, azért, mert mindenki az. Kérnek, de nem kéregetnek. De ami meglepő, nem pénzt, mert nem tud rajta mit venni. A legtöbben sampont, vagy egyéb tisztálkodási szereket szeretnének, vagy éppen golyóstollat, írószert. Megértjük, mennyit is ér az 1 eurós borravaló, vagy miért olyan boldogak a helyiek Varaderoban, ahol szinte csak turista van.
Turistával beszélniük nem szabad, a turistabuszokat mindig kíséri egy kubai, a fiatalok kedvéért mondom, nem a kuriózum miatt, hanem hogy legyen ki jelentést ír. A rendőrök felírják a helyiek adatait, ha turistával beszélnek, ha nem helyi, hazaküldik. Vajon mit érezhetnek igazából egy turista láttán, látva a pazarlást, költekezést és kivételezést?
Néhányan megkérdezik csendben, ha csak mi vagyunk, hogy hogyan zajlott a rendszerváltás nálunk, szabad-e utaznunk, mi van a boltokban. TV csatorna ugyanis csak állami, műholdvevő tilos. Ha utazol, jó eséllyel nem jöhetsz vissza.
Kamion nem jár, mert nincs gazdasági vérkeringés, nincs mit szállítani. Autó nem jár, mert csak keveseknek van, az is, csak ami 59 előttről maradt. A jó autók vagy bérautók, vagy külföldieké. Mobilja, is csak külföldinek lehet, csak úgy, ahogy műholdas csatornát is csak külföldi nézhet.
Teljes az információ hiány. A helyiek szinte semmit nem tudnak a "nyugatról", és valószínűleg csak azért viselik jobban, mint régen mi, mert a fizikai létüket kevésbé érzik veszélyben, hiszen mindig meleg van, és általában van mit enni, mert a vadon növő kókuszpálma termését pl. nem kell beszolgáltatnod.
Végképp nem tudjuk eldönteni, maradnánk-e, vagy sem. Egy gyönyörű ország, kivételes adottságokkal, de ha a fotóalbumunkra tekintek, azt hiszem addig, amíg a nyomor és szegénység mindannyiunk számára a hihetetlen látnivalója az országnak, addig az a turista, aki nyugodtan, elégedetten és boldogan jön el az országból, szégyenben jön el onnan.
|
 |
|
|
|